A vállalatnak 1972-ben sürgősen nagyobb helyre volt szüksége ahhoz, hogy teljesíteni tudja a sok új megbízást. Az újonnan létesített 2-es számú üzemnek köszönhetően a Wanzl számára nem jelentett többé problémát, hogy a rengeteg megrendelést megbízhatóan és a megszokott minőségben dolgozza fel. Azonban az akkori augsburgi házibank egyik pillanatról a másikra az építkezésre felvett hitel visszafizetését követelte. Rudolf Wanzl így arra kényszerült, hogy eladja az üzemet, és hat héten belül törlessze a hitelt. Ebben a szorult helyzetben a Wanzl úgy döntött, hogy a helyi günzburgi takarékbankhoz fordul. Miután őszintén feltárta helyzetét, haladéktalanul ígéretet kapott arra, hogy segítséget nyújtanak neki.

Nem sokkal a hitel jóváhagyása előtt a bankigazgató és annak helyettese megjelent a Wanzl-család otthonában. Ebédidő volt, Rudolf édesanyja pedig éppen főzött, és az egész család a konyhaasztalnál ült. Beinvitálták a két urat, hogy foglaljanak helyet, és kenyérlevessel, majd töpörtyűs-hagymás-fokhagymás krumplipürével kínálták őket. A hitel még aznap jóváhagyásra került, a vállalat pedig fellélegezhetett. Nem sokkal később a takarékbank igazgatója magyarázatot adott arra, hogyhogy ilyen egyszerűen és gyorsan sor került a jóváhagyásra: „Amikor egy család ennyire összetart és ilyen egyszerű ételeket fogyasztanak ebédre, akkor lehetetlen, hogy bármi félresikerüljön.” A mai napig nem lehet tudni, ki állt valójában az önkényes visszafizetési követelés mögött. A hitel birtokában a Wanzl sikeresen folytathatta útját a gyarapodás felé, és új piacokat hódított meg. A krumplipüré pedig természetesen mind a mai napig elmaradhatatlan a Wanzl család asztaláról!