Rudolf Wanzl egészen idős koráig, amikor az aktív vezetőségnek már régóta nem volt tagja, jelen volt a vállalat életében. Végigsétált az üzemen, és mindig tudott örülni, ha valami újdonsággal látta kiegészülni életművét, ha beszélgethetett a régóta a vállalatnál dolgozó munkatársakkal, vagy pedig egyik-másik beszállítóval vagy ügyféllel, aki az útjába akadt ezeken a sétákon. Minden este egy szigorúan meghatározott rituálét követett: Rudolf Wanzl pontban 18:30-kor megjelent a pénzügyi igazgató, Derk úr irodájában, barátságosan köszönt, és kérés nélkül leült a kis tárgyalóasztalhoz.

„Minden rendben? Mi újság?” – kezdődött a rövid esti párbeszéd, amely mindig a következő mondattal zárult: „Most már mennem kell, a feleségem vár a vacsorával!” Majd felállt, hogy még a nyitott ajtóban elidőzzön egy kicsit: „Ugye maradt még pénzünk?” Derk úr csak bólintott és elmosolyodott, ennyi elég is volt, majd Rudolf Wanzl elindult hazafelé. A holnapi viszontlátásra!